BESZÁMOLNI A GYÜLEKEZETNEK

BESZÁMOLNI A GYÜLEKEZETNEK

A héten utaltunk a hívők Isten szolgálatában végzett munkájának néhány

fontos vetületére, most pedig röviden érintjük a beszámolás kérdését

(amivel majd a 12. héten részletesebben foglalkozunk). A bizonyságtételről,

az evangelizációs tevékenységről való számadás a gyülekezet bátorítására és

áldására szolgál. A közösség bátoríthatja azt, aki elmondja a beszámolót, a

hallgatóknak pedig áldására lesz, ha megtudják, mit tesz népe által Isten.

Miért számoltak be az apostolok a gyülekezetnek (ApCsel 14:27; 15:4)?

Ha elolvassuk e versek szövegkörnyezetét, kitűnik, hogy az apostolok a

különböző kultúrákban végzett evangelizációs tevékenység viszonylag

hosszabb ideje után számoltak be a gyülekezetnek. Ezek az alkalmak is

mutatják, hogy milyen érdeklődést tanúsított a gyülekezet az evangélium

terjesztése iránt; támogatta azt.

Az apostolok cselekedetei egésze az őskeresztény egyház missziós tevékenységéről

ad hírt, és tele van tanulságokkal a mai egyház számára. A beszámolók

fontosságát még az is érzékelteti, ha megpróbáljuk elképzelni, milyen is

lenne ez a bibliai könyv az evangelizációs tevékenységek beszámolói nélkül.

Vajon miért számoltak be a tanítványok Jézusnak arról, hogy mit végeztek

(Mk 6:30)?

Egyrészt az evangélium hirdetésének, a bizonyságtevésnek van spontán

formája, másrészt viszont a gyülekezet egészének követni kell egy tudatosan

megtervezett programot. Ha az átfogó egyházi stratégiával összhangban

munkálkodunk, az segít a lényegre összpontosítani és fenntartani a tevékenységek

logikus menetét, de ez rendszeres alkalmat ad az értékelésre és

a beszámolókra is. A számadás nem egyszerűen az elvégzett feladatok felsorolását

jelenti. Ilyenkor úgy a gyülekezet, mint a tevékenységekről számot

adó ismét megerősödhet abban, hogy valójában az Úr munkatársa. Némelyek

azért nem szívesen beszélnek a munkájukról, mert ezt az emberi eredményekkel

való dicsekedésnek gondolják, pedig hűséges számadásunkkal

Istennek mondunk dicsőséget, egyházát pedig erősítjük a hitben. Az őskeresztények

dicsőítették az Urat Pál apostol missziós beszámolóinak hallatán

(lásd ApCsel 21:19, 20).

Ha a legutóbbi missziós tevékenységünkről kellene tájékoztatnunk a

gyülekezetet, mit mondanánk? A válaszunk mit árul el önmagunkról,

ill. arról, hogy min kellene egy kicsit változtatnunk?

EGYMÁSSAL ÉS ISTENNEL EGYÜTT

EGYMÁSSAL ÉS ISTENNEL EGYÜTT

Tegnap megjegyeztük, milyen fontos együttműködni a gyülekezettel az

evangelizáció munkájában, de azt is meg kell értenünk, hogy egy isteni cél

elérése érdekében dolgozunk közösen. Ezért tehát, amikor egy gyülekezet

a bizonyságtevés és evangelizáció stratégiáit fontolgatja, a tagoknak erősen

érezniük kell, hogy Istennel működnek együtt, aki indítja, irányítja őket, akitől

kapják az erőt és a növekedést.

Mi lesz az eredménye annak, ha Isten befolyása érvényesül a gyülekezet

evangelizációs tevékenységében ApCsel 2:47 és 1Kor 3:5-9 szakasza szerint?

2Pt 3:9 és Tit 2:11 értelmében mi készteti a hívőket az Istennel való

együttműködésre, miből nyernek erőt?

A Szentírásban bőséges bizonyítékát találjuk annak, hogy Isten mennyire

szereti teremtésének koronáját, az embert. Nem meglepő tehát, hogy kezdeményezte

az emberiség megmentését. Valójában maga a kereszt megad

minden szükséges bizonyítékot arra, hogy mennyire szeret Isten, mennyire

el akar vinni örök országába. Az Úr valóban kinyújtotta felénk a kezét és

kegyelmével megáldott. Éppen a kereszten megmutatkozó csodálatos kegyelem

kelt vágyat bennünk arra, hogy továbbadjuk, amit mi is ingyen kaptunk

(lásd Mt 10:8). Még ha időnként a tanítványok próbáltak is egyedül tenni

valamit (lásd Mt 17:14-21), a legtöbbször együttműködtek Istennel.

Jézus elhívta az első tanítványait, és meghagyta nekik, hogy vezessék hozzá

az embereket (azaz embereket halásszanak). Megtanította, felkészítette őket,

és szolgálatuk eredményeképpen sokan hívővé is lettek. Ám szükségük

volt valami másra is Istentől, miután Jézus visszatért a mennybe. Ezt

természetesen a Szentlélek biztosította, Ő adott erőt az őskeresztény egyház

bizonyságtételének és evangéliumi munkájának.

Aki ma bekapcsolódik az evangelizáció munkájába, szintén Isten munkatársa

lesz az emberek üdvössége érdekében. Imádkoznunk kell azért, hogy a

Szentlélek tanítson meg szívre hatóan bemutatni Isten szeretetét és gondviselését,

hiszen az embereknek szüksége van a Megváltóra. Tisztában kell lennünk

azzal, hogy az Úr nélkül semmit nem tehetünk, és csak úgy válhatunk

valóban eredményes bizonysággá a kezében, ha hittel, elfogadással, alázattal

viszonyulunk hozzá és készen állunk meghalni énünknek, másokat szolgálni.

Félre kell állítani énünket ahhoz, hogy az Úr igazán jól felhasználhasson.

EGYÉNENKÉNT, DE EGYÜTT

EGYÉNENKÉNT, DE EGYÜTT

A gyülekezet nem csupán megannyi, egymástól teljesen elkülönülő egyént

jelent, akik hetente eltöltenek pár órát ugyanabban az épületben. A Szentírás

szerint a gyülekezet azoknak a csoportja, akik olyan szoros kapcsolatban

állnak egymással, mint az emberi test részei. Viszont fennáll a lehetősége

annak is, hogy rendszeresen találkoznak egymással, mégsem alkotják bibliai

értelemben véve egy test tagjait. Noha ez a sajnálatos eset igaz lehet a gyülekezeti

élet számos területén, figyelmünk most arra irányul, hogy szükséges

az egységesség az evangelizáció és a bizonyságtevés kérdésében.

Ef 4:16 értelmében vajon hogyan hatna a test fejlődésére és eredményességére,

ha elveszítené a könyökét, a csuklóját vagy a térdét? Mit fejez ki

Pál hasonlata a gyülekezetről mint a hívők testületéről, amire Isten az

evangelizáció missziófeladatát bízta?

Pál apostol arra utalt, hogy a gyülekezet testülete akkor fejlődik, ha minden

tagja vállalja a maga részét. Mit árul ez el azokról a gyülekezetekről, amelyek

nem növekednek? Először talán hajlamosak lennénk elmarasztalni azokat,

akikről azt gondoljuk, hogy nem veszik ki a részüket a munkából, ami igaz is

lehet. Azonban vegyük fontolóra azt is, hogy milyen gyakran fosztják meg a

gyülekezetek a bekapcsolódás lehetőségétől tagjaikat! Ha a gyülekezeti vezetők

nem értik igazán a minden hívő szolgálata elvét, akkor nem fognak tudatosan

azért dolgozni, hogy a tagság maximálisan bekapcsolódjon a gyülekezet

életébe és szolgálataiba.

Hogyan viszonyultak a thesszalonikai hívők a Páltól hallott evangéliumhoz

(1Thessz 1:5-8)?

A thesszalonikai gyülekezet jó példa arra, hogyan tevékenykedik az a közösség,

amelyik az evangéliumot megismerve tovább is adja azt. Isten ma is azt akarja,

hogy egyháza így éljen. Sok áldás származik abból, ha minden egyes gyülekezeti

tag részt vesz egy megtervezett gyülekezeti evangelizációs stratégiában.

Itt a bátorítás és a számadási kötelezettség lényeges elemeire fogjuk irányítani

a figyelmet. A csapatmunka képessé tesz arra, hogy komolyan odafigyeljünk

e területekre. Számos, gyülekezeti tagok által kezdeményezett, értelmes szolgálatnak

a kudarca arra vezethető vissza, hogy hiányzott a csapatmunka, a

közösség bátorítása. Az egyéneknek megvannak a maguk talentumai és lelki

ajándékai, mégis az az ideális, ha együtt munkálkodunk a közös célok eléréséért

a testületi stratégiák értelmében. Például a csoportdinamika hangsúlyozza

a számadás igényét, nem az ítélkezés, inkább az áttekintés, értékelés miatt.

SZÜKSÉG VAN MUNKÁSOKRA

SZÜKSÉG VAN MUNKÁSOKRA

Előfordul, hogy Isten bennünket küld oda aratni, ahol mások lazították fel a

földet, vetették el a magot, öntöztek. Megesik ugyan, persze csak ritkán, hogy

ugyanaz a munkás ás, vet, öntöz és arat is egy területen, de ez egyáltalán nem

szabály. Gyors tempójú, modern világunkban az emberek rövid idő alatt belépnek

a befolyás körébe, majd el is távoznak onnan, tehát készen kell állnunk

arra, hogy a mások által elkezdett evangelizációs munkára építsünk.

Olvassuk el Jn 4:35-41 szakaszát! Általában a keresztény fejlődésében

fontosnak tartjuk az aratás idejét. Mit találunk viszont az iménti versekben

arról, hogy együtt kell örülnünk mindazokkal, akik ehhez menet

közben valamivel hozzájárultak?

Általában az aratásról beszélve meghatározunk egy bizonyos évszakot, amikor

megérik a termény a betakarításra. A legtöbb termény esetében meg

tudjuk nevezni az aratás időszakát. Lelki téren viszont nincs ilyen állandó

aratási idő. Jézus erre utal Jn 4:35 versében. A földművelésben használatos

kifejezéssel élve: meglehet, az aratás ideje még négy hónap múlva köszönt

be, de állandóan vannak, akik hajlandóak elfogadni Jézust, így egy rész mindig

aratásra érett.

Jákób kútjánál Jézus elvetette az evangélium magvát a samaritánus

asszony szívébe, aki azután tovább hintette a magot Sikár lakói között, ezért

a samaritánusok az „éretlen gabonamezők” mellett haladtak el Jézus felé.

Az Úr bennünket is arra bátorít, mint egykor a tanítványokat, hogy álljunk

készen aratni a világ folyamatosan beérő mezején.

2Pt 3:9 alapján vajon miért tartja olyan fontosnak az Úr, hogy a munkások

valóban végezzék az aratást?

Istenünk az emberiség iránti nagy szeretete és könyörülete miatt kívánja, hogy

a munkások kimenjenek a „mezőre” (Mt 9:36-38). A világ mai állapotára gondolva

azt látjuk, hogy az aratnivaló rengeteg, miközben kevés a munkás. Jézus

meghagyta a tanítványainak: imádkozzanak, hogy menjenek munkások az

aratásba. Ha mi, a mai tanítványok imádkozunk a munkásokért, a Szentlélek

utat nyit számunkra, hogy meg tudjuk tenni, amire elhívott.

Gondoljunk vissza az elmúlt néhány napra! Mennyi lehetőségünk

adódott a hitünkről való bizonyságtételre, arra hogy elvessünk

néhány magot, amelyek egy nap majd megérnek az aratásra? Az

adódó alkalmak közül mennyivel éltünk? Mennyi mellett mentünk el?

Minden hívő szolgálata

április 8. v

asárnap

MINDEN HÍVŐ SZOLGÁLATA

Túlságosan gyakran hallunk keresztényeket azért keseregni, mert nem érzik elég tehetségesnek magukat ahhoz, hogy valami kiemelkedő dolgot tegyenek Istenért. Az ördög bizonyára szeretné, hogy így gondolkozzunk, de a Biblia szerint minden keresztény kapott Istentől valamilyen szolgálati lehetőséget. Tudnunk kell, mi az, majd pedig Isten kegyelme által el kell határoznunk, hogy az Úr dicsőségére végezni is fogjuk.

Mit találunk 2Kor 5:15-20 és Ef 4:12 verseiben azzal a szolgálattal kapcsolatban, amit minden hívő kap?

Pál világosan kifejezi, hogy a szenteket fel kell készíteni a szolgálatra. A békéltetés szolgálatát kapják mindazok, akik Jézus áldozata által megbékültek Istennel, ilyen értelemben Krisztus követei lesznek. Követ az, aki egy uralkodót vagy államfőt képvisel. Ez a kép kiemeli a Krisztus és mindazok közötti személyes kapcsolatot, akik már megbékéltek Istennel és szeretetének, kegyelmének üzenetét képviselik a világban. A szolgálat szóval kapcsolatban elég nagy a zavar. Ma azt értik alatta, amit a lelkész tesz, végtére is ő áll „szolgálatban”. Noha a lelkészi szolgálatban állóknak megvan a konkrét munkaterülete és szaktudása, a Szentírás határozottan állítja, hogy a lelkész munkájának részét képezi a tagok felkészítése a személyes szolgálatra. Az Újszövetségben bizonyítékot találunk arra nézve, hogy az őskeresztény egyházban értették a minden hívő szolgálatának fogalmát. Bárhová mentek, bármilyen körülmények között találták magukat, mind hirdették az Úr Jézust (lásd ApCsel 8:1-4). Jézus másként is bemutatta, hogy mindannyiunknak van olyan szolgálata, amit végeznünk kell. Egyértelműen kijelentette, hogy szolgálni jött, nem pedig azért, hogy Őt szolgálják (lásd Mt 20:28; Lk 22:27). Azt is világosan elmondta, hogy a követőinek is szolgálniuk kell (lásd Mt 20:26-27; 23:11). Hát mi más lenne ez, mint maga a szolgálat? Jézus nemcsak megparancsolja, hogy szolgák legyünk. Rávezet, megérteti velünk, hogy a szolgálatunk a vele való kapcsolatból fakad. E versek bemutatják, hogy milyen annak az embernek az élete, akinek közössége van Jézus Krisztussal, az Úr szenvedő Szolgájával.

Mennyire állunk készen mások szolgálatára? Természetes hajlamunk a szolgálat, vagy inkább igyekszünk másoktól elfogadni, nem pedig adni? Hogyan javíthatunk a hozzáállásunkon?