TEJ ÉS KEMÉNY ELEDEL

Vessük össze 1Kor 3:1-3 és 1Pt 2:2 verseit! Pontosan mire utalhatott Pál és Péter a tejről és a kemény eledelről, ill. a fejlődés szükségességéről szólva? Elképzelésünk szerint mi a tej és mi a kemény eledel teológiai értelme?

A korinthusi gyülekezet tagjai nyilván nem fejlődtek eléggé lelkileg azt követően, hogy Pál megalapította csoportjukat. Ezért az apostol kérte őket prédikációjában: teljesen adják át magukat Istennek és jussanak el a lelki érettség olyan fokára, hogy képesek legyenek megérteni az evangélium mély igazságait is. Prédikálásának jellege ekkor inkább evangelizációs, mint tanító volt. Nem kívánt mélyebb értelmű kérdésekről beszélni, amíg hallgatói lelkileg eléggé meg nem értek ahhoz, hogy szavait megértsék és azoknak megfelelően cselekedjenek.

A kapcsolatok építése közben gondolnunk kell a páli stratégiára. Fontos rávezetni az embereket, hogy átadják életüket Krisztusnak. Csak ekkor várhatjuk el, hogy elfogadják az írott Ige mély, életet átalakító igazságait. A többlépcsős evangelizáció utalhat hosszú stratégiára, de rövid folyamatra is. Ha az emberek végighaladnak egy programsorozaton és nyitottan fogadják Isten hívását, egy teljes körű evangelizációs sorozaton lehet végigvezetni őket vagy személyes bibliaórákat adhatunk nekik. Minden program esetében ugyanaz az elv érvényes: először jön a tej (a kapcsolat elején az evangélium egyszerű kérdései), majd a kemény eledel (mélyebb igazságok, amelyek próbakőnek számítanak és határozott elköteleződéshez vezetnek).

Milyen fontos tanulságot találunk Jn 16:12 versében? Hogyan tanulhatjuk meg alkalmazni ezt az elvet az emberekkel?

Egy új hívőt annyira lelkesített, amit a Hetednapi Adventista Egyházban megismert, hogy a hallottakat mindenkivel tudatni akarta. Elsőként leginkább a „fenevad bélyegéről” szeretett beszélni. Jó szándék fűtötte, esete mégis éppen arra példa, hogy az igazságot nem egyszerre, hanem fokozatosan felépítve kell bemutatni.

Emlékezzünk vissza arra, hogy nekünk melyik bibliai igazság elfogadása jelentett először küzdelmet, nehézséget! Hogyan tudtuk idővel elfogadni azt a bizonyos tanítást? Mit tanultunk ebből, ami segíthet, hogy nagyobb tapintattal beszéljünk az emberekkel?

A TÖBBLÉPCSŐS EVANGELIZÁCIÓ ÉS AZ IGÉNYEK

A TÖBBLÉPCSŐS EVANGELIZÁCIÓ ÉS AZ IGÉNYEK

Amint már az előzőekben is megállapítottuk, ha megtudjuk, hogy milyen egyéni és közösségi igények merülnek fel, az befolyásolja az emberekhez való közeledésünk módját és a számukra felkínált programokat, valamint szolgáltatásokat. Az igények ismeretében jobban tervezhetünk olyan többlépcsős alkalmakat, amelyek az alapvető igények kielégítését célozzák úgy az egyes emberek, mint a közösségek részére.

Mit közöl Lk 9:11 verse arról, hogy Jézus fizikai és lelki gyógyításra is törekedett? Hogyan célozhatjuk meg mi is ezt azok között, akikkel kapcsolatba akarunk lépni?

Kétségtelen, hogy sokan elsősorban azért gyűltek Jézus köré, mert Ő képes volt a fizikai szenvedéstől megszabadítani az embereket. Természetesen segített fizikai bajukon, de foglalkozott azzal is, ami szintén fontos az embereknek, még ha nem is érezték hiányát olyan erősen. Ez pedig a lelki gyógyulás igénye.

Isten népe ma is igyekszik megadni az embereknek, amire egyénileg és közösségileg szükségük van, de követnünk kell Jézus példáját abban is, hogy az örökérvényű kérdések felé irányítsuk a figyelmet.

Milyen üzenetet közvetít Mt 25:35-40 szakasza? Valójában mennyire vesszük komolyan, vagy csupán egy hasonlatnak tekintjük? Mennyiben lenne más az életünk, ha komolyabban vennénk Jézus szavait?

Ha szolgálunk azoknak, akiket Jézus szeret, akikért az életét adta, akkor magát Jézust szolgáljuk. Ez is mutatja, hogy az Úr milyen szorosan kötődik teremtményeihez. Törődik, együtt érez a bajban lévőkkel, tehát nekünk is ezt kell tennünk. Mt 25:35-40 értelmében az igények teljesítésére nem csak egy meghatározott stratégia keretében kerülhet sor. Ha megtudjuk, hogy mire van szükség, tennünk kell valamit ezért, akárhol is tartson éppen a gyülekezet többlépcsős terve. Sokan az egyik programról haladnak a következőre, miközben lelki érdeklődésük fejlődik, mások pedig már azonnal igénylik a lelki erősítést. Nem kell a gyülekezetnek felhagynia a programok és események előre megtervezett menetével, ugyanakkor minden eshetőségre készen kell állni. Ehhez szükség van képzett személyzetre és elegendő forrásra.

Többlépcsős evangelizálás

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 25:35-40; Lukács 8:4-15;

János 6:54-66; 1Korinthus 3:1-3; 1Péter 2:2

„Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el” (1Kor 3:2, új prot. ford.).

KULCSGONDOLAT: Az evangelizáció és a bizonyságtétel minden formájában fontos először az evangélium egyszerű igazságát bemutatni.

A többlépcsős evangelizáció azon a felismerésen alapuló stratégia, hogy az emberek hajlandóak az egyik gyülekezeti programról a másikra továbbhaladni, ha a programokat a megfelelő sorrendben állítjuk össze. Ezt azonban nagy körültekintéssel kell tenni, különben többet árthat, mint amennyit használ.

Amint alapigénk is mutatja: Pál tisztán látta, hogy ha túl sokat mondunk egyszerre, a kívánttal éppen ellenkező hatást érhetünk el. Megeshet, hogy olyan sok, bonyolult tanítást közlünk, ráadásul rossz sorrendben, ami szinte megfullasztja a hallgatókat. Talán nem tudják megragadni a gondolatok mélyebb értelmét, vagy nem hajlandóak a saját életükre alkalmazni a tanultakat. A kisbabák is először tejet fogyasztanak, majd fokozatosan kapnak szilárd ételeket, így a Krisztusban újszülötteknek is először olyan lelki táplálékot kell fogyasztani, amit fejlődő lelki felfogásukkal képesek feldolgozni.

Ezen a héten annak járunk utána, hogyan kapcsolódnak össze az evangelizáció és a bizonyságtevés stratégiái, programjai, miként épülnek egymásra, támogatják egymást a gyülekezet többlépcsőjű evangelizációs éve során.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

Fedezzük fel, hol illik bele a gyülekezet átfogó terveibe a saját szolgálatunk!

Míg a helyi gyülekezetek egyes egységei talán jól szervezett missziós programot, komoly tevékenységet folytatnak, megvan az esélye, hogy a különböző feladatokat végzők nem sokat tudnak arról, ami a gyülekezet életének más területein történik. Továbbá talán nincs is olyan átfogó gyülekezeti evangelizációs terv, amiről a gyülekezet minden egysége tud és így támogathat. A bátorítás, a támogatás és az eredményes értékelés szempontjából tehát az a legjobb, ha evangelizációs és missziós szolgálatunk része a gyülekezet teljes körű stratégiájának. Ennek elérése érdekében a következő javaslatokat tartjuk fontosnak:

1) Tájékozódjunk a gyülekezet lelkészénél, a véneknél és a misszióvezetőnél a gyülekezet evangelizációs és missziós céljairól és arról, hogy milyen stratégiát követnek. Erre azért van szükség, hogy megtudjuk, az általunk választott evangelizációs és missziós tevékenység hol illeszkedik bele a gyülekezet tervébe, céljai elérését segítve.

2) Így megtudhatjuk azt is, hogy noha gyülekezetünk sokat tesz a misszióért, talán nem dokumentálják a célkitűzéseket és a stratégiákat. Ebben az esetben kérdezzük meg a lelkésztől, a vénektől vagy a misszióvezetőtől, hogy milyen személyes célkitűzéseik vannak e téren, majd írjuk le magunknak! Így alakul ki bennünk a kép a gyülekezet vezetőségének missziós elképzeléseiről, aminek alapján felvázolhatunk célokat és javaslatokat tehetünk az alkalmazandó módokra.

3) Ekkor dönthetünk úgy is, hogy egy már működő missziós szolgálathoz csatlakozunk. Ám ha az általunk választott szolgálati terület még új, akkor gyűjtsünk össze néhány embert, akiknek hasonló az elképzelése. Jegyezzük le a céljainkat és a célok elérését biztosító stratégiánkat!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) „Túl gyakran megesik, hogy a szószékről elhangzó prédikációk hatásával ellentétes az igazság állítólagos hirdetői életének prédikációja” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 9. köt. 21. o.). Milyen az életünk bizonyságtétele a szavainkhoz viszonyítva?

2) Gondoljunk most saját gyülekezetünkre! Mennyire kapcsolódik bele a környezete életébe? Ha holnapra eltűnne a környékről, mennyire vennék észre? Egyáltalán észrevennék?

Miről beszéljünk?

„…az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg…” (1Pt 1:3-4).

„Mondd a megkísértett embernek, hogy ne a körülményeket és saját gyengeségeit nézze, sem pedig a kísértés hatalmát, hanem Isten Igéjének erejét! Ez az erő a mienk…

Bátorítsd az embereket! Vidd őket imában Isten elé! A kísértés áldozatai közül sokan szégyellik kudarcaikat, és úgy érzik, hogy hiába közelednek Istenhez. Ezt a gondolatot azonban az ellenség sugallja. Amikor vétkeztek, és úgy érzik, hogy nem tudnak imádkozni, mondd meg nekik, hogy éppen ilyenkor kell imádkozniuk. Ha megszégyenülten bár, és mélyen megalázva, de bevallják bűneiket, akkor Ő, aki hű és igaz, megbocsátja bűneiket, és megtisztítja őket minden gonoszságtól.

Látszólag nincs tehetetlenebb, valójában mégis legyőzhetetlenebb, mint az az ember, aki érzi semmiségét, és teljesen a Megváltó érdemeiben bízik. Ima, valamint Isten Igéjének tanulmányozása által, és mert hiszi, hogy Isten állandóan jelen van, a leggyengébb ember is kapcsolatban lehet az élő Krisztussal, aki fogja kezét, és soha nem ereszti el…

Akiknek Krisztus a legtöbbet bocsátotta meg, azok fogják Őt a legjobban szeretni. Ők lesznek azok, akik majd a végső napon trónjához a legközelebb állnak” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 120-121. o.).

A BARÁTI KÖR SZÉLESÍTÉSE

A BARÁTI KÖR SZÉLESÍTÉSE

Ritkán előfordul ugyan, hogy valaki egyenesen megkérdezi egy kereszténytől: „Mit tegyek, hogy üdvözüljek?”, de többnyire a hívőknek kell elindulni és megkeresni azt, aki elveszett. Szokták mondani, hogy a gyülekezet olyan, mint egy erőd, amit egyesek időnként elhagynak egy kampány vagy misszió idején. Ilyenkor begyűjtenek néhány megtérőt, akiket arra tanítanak, hogy ne kerüljenek túl közel a világhoz, ahonnan megmentették őket. Persze nem az a lényeg, hogy ez a gondolat igaz vagy csupán feltételezés. Valóban sok adventistának alig vagy egyáltalán nincs szoros baráti kapcsolata a közösségen kívül. Egyrészt fontos tartózkodni a szentségtelen hatásoktól, ugyanakkor egy bizonyos mértéken túl ez az elszigetelődés megnehezíti, hogy valóban eljuttassuk az emberekhez az evangélium üzenetét.

Hogyan viszonyuljanak a keresztények a világhoz? Mit tudhatunk meg erről Jn 17:11-19 verseiből (lásd még Kol 4:2-6)?

Az alábbiakat szűrhetjük le az idézett részből Jézus tanítványainak a világgal való viszonyáról:

a világban vannak (11. vers)

nem a világból valók (14. és 16. vers)

nem kell még kivenni őket a világból (15. vers)

Jézus a világra küldi őket (18. vers)

Ebben a világban születünk, és amíg élünk, Isten mindannyiunkra valamilyen feladatot bíz. Miként első tanítványait, úgy bennünket is azért küld a világba, hogy hozzá vezessük, akit csak tudunk és bemutassuk az embereknek az üdvösség ígéretét, amit Jézus az egész emberiségnek felkínál. Közös kihívásunk, hogy tudatosan bővítsük személyes misszióterületünket. Ez jelentheti az életstílusunkon való változtatást, hogy így több olyan emberrel találkozzunk, akik nem járnak gyülekezetbe, templomba. Egyáltalán nem kell emiatt megalkudnunk az elvek, a meggyőződésünk, az értékeink tekintetében, csak tiszta lelkiismerettel keressük az alkalmakat a találkozásra. Igyekeznünk kell úgy kapcsolatba lépni az emberekkel, hogy barátaikká, majd ebből következően Isten igazságának csatornáivá válhassunk számukra. Általában fő feladatunknak tartjuk azt, hogy meghívókat küldjünk ki és meghívjuk magunkhoz az embereket. Jézus azonban arra szólít, hogy mi menjünk hozzájuk.

Gondoljunk a saját helyzetünkre! Hajlamosak vagyunk túlságosan elszigetelődni, eltávolodni a világtól? Vagy inkább túl kényelmesen érezzük magunkat a világban?

VENDÉGSZERETET

Az emberek Krisztushoz vezetésével kapcsolatban szokták elmondani: „általában nem arra figyelnek, amit tudunk, amíg meg nem győződnek arról, hogy mennyire törődünk velük.” Taníthatunk, prédikálhatunk amennyit csak akarunk, de ha az emberek azt érzik, hogy félreértik, nem szeretik és nem fogadják el őket, ez komolyan gyengíti a bizonyságtételünket, még akkor is, ha az igehirdetésünk a legékesebben szól, a legésszerűbb és a legigazabb a tanításunk.

Így jutunk el a vendégszeretet kérdéséhez. A vendégszeretethez hozzátartozik az emberek elfogadása, köszöntése, a nyíltság, a törődés, a nagylelkűség, a kedvesség és a barátságosság. E tulajdonságoknak egyaránt jellemezniük kell a keresztények egymás közti kapcsolatát és azt is, ahogy azokhoz viszonyulnak, akik még nem hallottak az Úrról.

Olvassuk el az ördöngös meggyógyításának történetét Mk 5:1-19 részében! Mit mondott ennek az embernek Jézus, szintén arra az elvre mutatva, hogy a barátok jobban meghallgatják, ha az evangéliumról beszélünk nekik? Hogyan tanulhatjuk meg ezt az elvet alkalmazni a saját bizonyságtételünkben és szolgálatunkban?

Jézus utasíthatta volna ezt a férfit, hogy menjen vissza a városba, ahol élt és beszéljen mindenkinek a gyógyulásáról. Az Úr azonban kifejezetten a barátaihoz küldte. Ez is kiemeli, hogy azok fogadják a legjobban, amit Isten szeretetéről, kegyelméről és szabadításáról akarunk mondani, akikkel már kapcsolatban állunk. Ők azután továbbadják a barátaiknak a tőlünk hallott izgalmas hírt, így terjed az evangélium üzenete.

E folyamat szempontjából igen fontos, hogy legyenek barátaink a gyülekezet körén kívül is. Természetesen sokan a munkahelyükön tesznek szert ismerősökre. Az ismerős nem tekinthető közeli barátnak, de válhat baráttá a vendégszeretet evangelizációjának hatására – ami a vendégszerető életmódból természetesen adódhat. Úgy is mondhatjuk, hogy a vendégszeretet evangelizációja nem alkalmankénti esemény, inkább egy életformának tekinthető (lásd még Lk 14:12-14).

Mit tehetnénk azért, hogy még vendégszeretőbbek legyünk? Hogyan tanulhatunk meg készségesebben adni a miénkből azoknak is, akiknek még hallani kell az Úrról?