TEJ ÉS KEMÉNY ELEDEL

Vessük össze 1Kor 3:1-3 és 1Pt 2:2 verseit! Pontosan mire utalhatott Pál és Péter a tejről és a kemény eledelről, ill. a fejlődés szükségességéről szólva? Elképzelésünk szerint mi a tej és mi a kemény eledel teológiai értelme?

A korinthusi gyülekezet tagjai nyilván nem fejlődtek eléggé lelkileg azt követően, hogy Pál megalapította csoportjukat. Ezért az apostol kérte őket prédikációjában: teljesen adják át magukat Istennek és jussanak el a lelki érettség olyan fokára, hogy képesek legyenek megérteni az evangélium mély igazságait is. Prédikálásának jellege ekkor inkább evangelizációs, mint tanító volt. Nem kívánt mélyebb értelmű kérdésekről beszélni, amíg hallgatói lelkileg eléggé meg nem értek ahhoz, hogy szavait megértsék és azoknak megfelelően cselekedjenek.

A kapcsolatok építése közben gondolnunk kell a páli stratégiára. Fontos rávezetni az embereket, hogy átadják életüket Krisztusnak. Csak ekkor várhatjuk el, hogy elfogadják az írott Ige mély, életet átalakító igazságait. A többlépcsős evangelizáció utalhat hosszú stratégiára, de rövid folyamatra is. Ha az emberek végighaladnak egy programsorozaton és nyitottan fogadják Isten hívását, egy teljes körű evangelizációs sorozaton lehet végigvezetni őket vagy személyes bibliaórákat adhatunk nekik. Minden program esetében ugyanaz az elv érvényes: először jön a tej (a kapcsolat elején az evangélium egyszerű kérdései), majd a kemény eledel (mélyebb igazságok, amelyek próbakőnek számítanak és határozott elköteleződéshez vezetnek).

Milyen fontos tanulságot találunk Jn 16:12 versében? Hogyan tanulhatjuk meg alkalmazni ezt az elvet az emberekkel?

Egy új hívőt annyira lelkesített, amit a Hetednapi Adventista Egyházban megismert, hogy a hallottakat mindenkivel tudatni akarta. Elsőként leginkább a „fenevad bélyegéről” szeretett beszélni. Jó szándék fűtötte, esete mégis éppen arra példa, hogy az igazságot nem egyszerre, hanem fokozatosan felépítve kell bemutatni.

Emlékezzünk vissza arra, hogy nekünk melyik bibliai igazság elfogadása jelentett először küzdelmet, nehézséget! Hogyan tudtuk idővel elfogadni azt a bizonyos tanítást? Mit tanultunk ebből, ami segíthet, hogy nagyobb tapintattal beszéljünk az emberekkel?

A TÖBBLÉPCSŐS EVANGELIZÁCIÓ ÉS AZ IGÉNYEK

A TÖBBLÉPCSŐS EVANGELIZÁCIÓ ÉS AZ IGÉNYEK

Amint már az előzőekben is megállapítottuk, ha megtudjuk, hogy milyen egyéni és közösségi igények merülnek fel, az befolyásolja az emberekhez való közeledésünk módját és a számukra felkínált programokat, valamint szolgáltatásokat. Az igények ismeretében jobban tervezhetünk olyan többlépcsős alkalmakat, amelyek az alapvető igények kielégítését célozzák úgy az egyes emberek, mint a közösségek részére.

Mit közöl Lk 9:11 verse arról, hogy Jézus fizikai és lelki gyógyításra is törekedett? Hogyan célozhatjuk meg mi is ezt azok között, akikkel kapcsolatba akarunk lépni?

Kétségtelen, hogy sokan elsősorban azért gyűltek Jézus köré, mert Ő képes volt a fizikai szenvedéstől megszabadítani az embereket. Természetesen segített fizikai bajukon, de foglalkozott azzal is, ami szintén fontos az embereknek, még ha nem is érezték hiányát olyan erősen. Ez pedig a lelki gyógyulás igénye.

Isten népe ma is igyekszik megadni az embereknek, amire egyénileg és közösségileg szükségük van, de követnünk kell Jézus példáját abban is, hogy az örökérvényű kérdések felé irányítsuk a figyelmet.

Milyen üzenetet közvetít Mt 25:35-40 szakasza? Valójában mennyire vesszük komolyan, vagy csupán egy hasonlatnak tekintjük? Mennyiben lenne más az életünk, ha komolyabban vennénk Jézus szavait?

Ha szolgálunk azoknak, akiket Jézus szeret, akikért az életét adta, akkor magát Jézust szolgáljuk. Ez is mutatja, hogy az Úr milyen szorosan kötődik teremtményeihez. Törődik, együtt érez a bajban lévőkkel, tehát nekünk is ezt kell tennünk. Mt 25:35-40 értelmében az igények teljesítésére nem csak egy meghatározott stratégia keretében kerülhet sor. Ha megtudjuk, hogy mire van szükség, tennünk kell valamit ezért, akárhol is tartson éppen a gyülekezet többlépcsős terve. Sokan az egyik programról haladnak a következőre, miközben lelki érdeklődésük fejlődik, mások pedig már azonnal igénylik a lelki erősítést. Nem kell a gyülekezetnek felhagynia a programok és események előre megtervezett menetével, ugyanakkor minden eshetőségre készen kell állni. Ehhez szükség van képzett személyzetre és elegendő forrásra.

Többlépcsős evangelizálás

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 25:35-40; Lukács 8:4-15;

János 6:54-66; 1Korinthus 3:1-3; 1Péter 2:2

„Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el” (1Kor 3:2, új prot. ford.).

KULCSGONDOLAT: Az evangelizáció és a bizonyságtétel minden formájában fontos először az evangélium egyszerű igazságát bemutatni.

A többlépcsős evangelizáció azon a felismerésen alapuló stratégia, hogy az emberek hajlandóak az egyik gyülekezeti programról a másikra továbbhaladni, ha a programokat a megfelelő sorrendben állítjuk össze. Ezt azonban nagy körültekintéssel kell tenni, különben többet árthat, mint amennyit használ.

Amint alapigénk is mutatja: Pál tisztán látta, hogy ha túl sokat mondunk egyszerre, a kívánttal éppen ellenkező hatást érhetünk el. Megeshet, hogy olyan sok, bonyolult tanítást közlünk, ráadásul rossz sorrendben, ami szinte megfullasztja a hallgatókat. Talán nem tudják megragadni a gondolatok mélyebb értelmét, vagy nem hajlandóak a saját életükre alkalmazni a tanultakat. A kisbabák is először tejet fogyasztanak, majd fokozatosan kapnak szilárd ételeket, így a Krisztusban újszülötteknek is először olyan lelki táplálékot kell fogyasztani, amit fejlődő lelki felfogásukkal képesek feldolgozni.

Ezen a héten annak járunk utána, hogyan kapcsolódnak össze az evangelizáció és a bizonyságtevés stratégiái, programjai, miként épülnek egymásra, támogatják egymást a gyülekezet többlépcsőjű evangelizációs éve során.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

Fedezzük fel, hol illik bele a gyülekezet átfogó terveibe a saját szolgálatunk!

Míg a helyi gyülekezetek egyes egységei talán jól szervezett missziós programot, komoly tevékenységet folytatnak, megvan az esélye, hogy a különböző feladatokat végzők nem sokat tudnak arról, ami a gyülekezet életének más területein történik. Továbbá talán nincs is olyan átfogó gyülekezeti evangelizációs terv, amiről a gyülekezet minden egysége tud és így támogathat. A bátorítás, a támogatás és az eredményes értékelés szempontjából tehát az a legjobb, ha evangelizációs és missziós szolgálatunk része a gyülekezet teljes körű stratégiájának. Ennek elérése érdekében a következő javaslatokat tartjuk fontosnak:

1) Tájékozódjunk a gyülekezet lelkészénél, a véneknél és a misszióvezetőnél a gyülekezet evangelizációs és missziós céljairól és arról, hogy milyen stratégiát követnek. Erre azért van szükség, hogy megtudjuk, az általunk választott evangelizációs és missziós tevékenység hol illeszkedik bele a gyülekezet tervébe, céljai elérését segítve.

2) Így megtudhatjuk azt is, hogy noha gyülekezetünk sokat tesz a misszióért, talán nem dokumentálják a célkitűzéseket és a stratégiákat. Ebben az esetben kérdezzük meg a lelkésztől, a vénektől vagy a misszióvezetőtől, hogy milyen személyes célkitűzéseik vannak e téren, majd írjuk le magunknak! Így alakul ki bennünk a kép a gyülekezet vezetőségének missziós elképzeléseiről, aminek alapján felvázolhatunk célokat és javaslatokat tehetünk az alkalmazandó módokra.

3) Ekkor dönthetünk úgy is, hogy egy már működő missziós szolgálathoz csatlakozunk. Ám ha az általunk választott szolgálati terület még új, akkor gyűjtsünk össze néhány embert, akiknek hasonló az elképzelése. Jegyezzük le a céljainkat és a célok elérését biztosító stratégiánkat!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) „Túl gyakran megesik, hogy a szószékről elhangzó prédikációk hatásával ellentétes az igazság állítólagos hirdetői életének prédikációja” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 9. köt. 21. o.). Milyen az életünk bizonyságtétele a szavainkhoz viszonyítva?

2) Gondoljunk most saját gyülekezetünkre! Mennyire kapcsolódik bele a környezete életébe? Ha holnapra eltűnne a környékről, mennyire vennék észre? Egyáltalán észrevennék?

Miről beszéljünk?

„…az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg…” (1Pt 1:3-4).

„Mondd a megkísértett embernek, hogy ne a körülményeket és saját gyengeségeit nézze, sem pedig a kísértés hatalmát, hanem Isten Igéjének erejét! Ez az erő a mienk…

Bátorítsd az embereket! Vidd őket imában Isten elé! A kísértés áldozatai közül sokan szégyellik kudarcaikat, és úgy érzik, hogy hiába közelednek Istenhez. Ezt a gondolatot azonban az ellenség sugallja. Amikor vétkeztek, és úgy érzik, hogy nem tudnak imádkozni, mondd meg nekik, hogy éppen ilyenkor kell imádkozniuk. Ha megszégyenülten bár, és mélyen megalázva, de bevallják bűneiket, akkor Ő, aki hű és igaz, megbocsátja bűneiket, és megtisztítja őket minden gonoszságtól.

Látszólag nincs tehetetlenebb, valójában mégis legyőzhetetlenebb, mint az az ember, aki érzi semmiségét, és teljesen a Megváltó érdemeiben bízik. Ima, valamint Isten Igéjének tanulmányozása által, és mert hiszi, hogy Isten állandóan jelen van, a leggyengébb ember is kapcsolatban lehet az élő Krisztussal, aki fogja kezét, és soha nem ereszti el…

Akiknek Krisztus a legtöbbet bocsátotta meg, azok fogják Őt a legjobban szeretni. Ők lesznek azok, akik majd a végső napon trónjához a legközelebb állnak” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 120-121. o.).

A BARÁTI KÖR SZÉLESÍTÉSE

A BARÁTI KÖR SZÉLESÍTÉSE

Ritkán előfordul ugyan, hogy valaki egyenesen megkérdezi egy kereszténytől: „Mit tegyek, hogy üdvözüljek?”, de többnyire a hívőknek kell elindulni és megkeresni azt, aki elveszett. Szokták mondani, hogy a gyülekezet olyan, mint egy erőd, amit egyesek időnként elhagynak egy kampány vagy misszió idején. Ilyenkor begyűjtenek néhány megtérőt, akiket arra tanítanak, hogy ne kerüljenek túl közel a világhoz, ahonnan megmentették őket. Persze nem az a lényeg, hogy ez a gondolat igaz vagy csupán feltételezés. Valóban sok adventistának alig vagy egyáltalán nincs szoros baráti kapcsolata a közösségen kívül. Egyrészt fontos tartózkodni a szentségtelen hatásoktól, ugyanakkor egy bizonyos mértéken túl ez az elszigetelődés megnehezíti, hogy valóban eljuttassuk az emberekhez az evangélium üzenetét.

Hogyan viszonyuljanak a keresztények a világhoz? Mit tudhatunk meg erről Jn 17:11-19 verseiből (lásd még Kol 4:2-6)?

Az alábbiakat szűrhetjük le az idézett részből Jézus tanítványainak a világgal való viszonyáról:

a világban vannak (11. vers)

nem a világból valók (14. és 16. vers)

nem kell még kivenni őket a világból (15. vers)

Jézus a világra küldi őket (18. vers)

Ebben a világban születünk, és amíg élünk, Isten mindannyiunkra valamilyen feladatot bíz. Miként első tanítványait, úgy bennünket is azért küld a világba, hogy hozzá vezessük, akit csak tudunk és bemutassuk az embereknek az üdvösség ígéretét, amit Jézus az egész emberiségnek felkínál. Közös kihívásunk, hogy tudatosan bővítsük személyes misszióterületünket. Ez jelentheti az életstílusunkon való változtatást, hogy így több olyan emberrel találkozzunk, akik nem járnak gyülekezetbe, templomba. Egyáltalán nem kell emiatt megalkudnunk az elvek, a meggyőződésünk, az értékeink tekintetében, csak tiszta lelkiismerettel keressük az alkalmakat a találkozásra. Igyekeznünk kell úgy kapcsolatba lépni az emberekkel, hogy barátaikká, majd ebből következően Isten igazságának csatornáivá válhassunk számukra. Általában fő feladatunknak tartjuk azt, hogy meghívókat küldjünk ki és meghívjuk magunkhoz az embereket. Jézus azonban arra szólít, hogy mi menjünk hozzájuk.

Gondoljunk a saját helyzetünkre! Hajlamosak vagyunk túlságosan elszigetelődni, eltávolodni a világtól? Vagy inkább túl kényelmesen érezzük magunkat a világban?

VENDÉGSZERETET

Az emberek Krisztushoz vezetésével kapcsolatban szokták elmondani: „általában nem arra figyelnek, amit tudunk, amíg meg nem győződnek arról, hogy mennyire törődünk velük.” Taníthatunk, prédikálhatunk amennyit csak akarunk, de ha az emberek azt érzik, hogy félreértik, nem szeretik és nem fogadják el őket, ez komolyan gyengíti a bizonyságtételünket, még akkor is, ha az igehirdetésünk a legékesebben szól, a legésszerűbb és a legigazabb a tanításunk.

Így jutunk el a vendégszeretet kérdéséhez. A vendégszeretethez hozzátartozik az emberek elfogadása, köszöntése, a nyíltság, a törődés, a nagylelkűség, a kedvesség és a barátságosság. E tulajdonságoknak egyaránt jellemezniük kell a keresztények egymás közti kapcsolatát és azt is, ahogy azokhoz viszonyulnak, akik még nem hallottak az Úrról.

Olvassuk el az ördöngös meggyógyításának történetét Mk 5:1-19 részében! Mit mondott ennek az embernek Jézus, szintén arra az elvre mutatva, hogy a barátok jobban meghallgatják, ha az evangéliumról beszélünk nekik? Hogyan tanulhatjuk meg ezt az elvet alkalmazni a saját bizonyságtételünkben és szolgálatunkban?

Jézus utasíthatta volna ezt a férfit, hogy menjen vissza a városba, ahol élt és beszéljen mindenkinek a gyógyulásáról. Az Úr azonban kifejezetten a barátaihoz küldte. Ez is kiemeli, hogy azok fogadják a legjobban, amit Isten szeretetéről, kegyelméről és szabadításáról akarunk mondani, akikkel már kapcsolatban állunk. Ők azután továbbadják a barátaiknak a tőlünk hallott izgalmas hírt, így terjed az evangélium üzenete.

E folyamat szempontjából igen fontos, hogy legyenek barátaink a gyülekezet körén kívül is. Természetesen sokan a munkahelyükön tesznek szert ismerősökre. Az ismerős nem tekinthető közeli barátnak, de válhat baráttá a vendégszeretet evangelizációjának hatására – ami a vendégszerető életmódból természetesen adódhat. Úgy is mondhatjuk, hogy a vendégszeretet evangelizációja nem alkalmankénti esemény, inkább egy életformának tekinthető (lásd még Lk 14:12-14).

Mit tehetnénk azért, hogy még vendégszeretőbbek legyünk? Hogyan tanulhatunk meg készségesebben adni a miénkből azoknak is, akiknek még hallani kell az Úrról?

MÁSOK HELYZETÉBE BELEGONDOLVA

Itt meg kell említeni egy lényeges pontot: fontos tudnunk, hogy mit tekintenek az emberek elsődlegesnek, és ne csak azt akarjuk megadni, ami szerintünk kell nekik. Mi aggasztja őket? Milyen problémákkal küzdenek? Érzésük szerint mire van szükségük?

Hogyan közelített Pál a különböző népekhez? Mit tudhatunk meg erről 1Kor 9:20-22 szakaszából? Miért próbálta felmérni, hogy mire volt az embereknek szüksége, mi foglalkoztatta őket? Milyen tanulságot vonhatunk le ebből magunk számára, miközben igyekszünk felvenni a kapcsolatot a környezetünkben élőkkel (lásd még Zsid 4:15)?

Pál apostol kész volt bárhová elmenni, bármit megtenni – természetesen az elvi kérdésekben való megalkuvás nélkül –, csak hogy jobban meg tudja győzni az embereket az evangélium igazságáról. Más szóval, hajlandó volt mások helyébe képzelni magát, megpróbálta megérteni őket, hogy eldönthesse, miként lehetne a legjobban Jézus Krisztushoz vezetni őket. Gyakran előfordul ugyanis, hogy azt akarjuk adni, ami szerintünk másoknak kell, pedig először is meg kellene tudnunk, ők mit tartanak szükségesnek. A helyükbe képzelni magunkat annyit jelent, hogy az egész életet és annak minden kérdését megpróbáljuk az ő szemszögükből látni. Meg kell értenünk, mi bántja őket és mi okoz örömet nekik, azaz képeseknek kell lennünk ott elérni őket, ahol vannak.

Természetesen éppen ezt tette Jézus. Földi életében azonosította magát azokkal, akiknek a megmentéséért jött. Érti küzdelmeinket és fájdalmunkat, mert Ő is tapasztalt hasonlókat. Nagy csalódások érték, hamisan vádolták, elutasították, igazságtalan büntetést szenvedett el. A legteljesebb értelemben igaz lett rá, hogy „Velünk az Isten”, amikor belépett az emberi életbe.

Ebből következően Jézus képes arra, hogy ott vegye fel a kapcsolatot az emberekkel, ahol vannak. Az evangéliumokat olvasva felfedezzük, hogy nemcsak egy evangelizációs és bizonyságtévő módszere volt. Mindenkivel a saját életterében találkozott. Jákób kútjánál a samaritánus asszonyhoz szólva az élő vízről beszélt. A földművesek társaságában utalt a vetésre, az aratás idejére és az időjárásra. Halászok között halakkal, hálókkal és viharokkal példálózott. Jézus a hétköznapi élet dolgaiból kiindulva csodálatosan bemutatta a fontos lelki igazságokat, aki pedig odafigyelt rá, az hallott az élet vizéről és az evangélium magvának elvetéséről. Sokan közülük valóban emberek halászai lettek Krisztusért.

KÖNYÖRÜLETESSÉG

Rengeteg ember mellett elhaladunk naponta, akiket nem ismerünk. Elsietünk mellettük az utcán, melléjük ülünk le a presszóban, velük várakozunk a sorban. Időnként az is megesik, hogy biccentéssel jelezzük: észrevettük őket, vagy mellettük elhaladva csak a szemöldökünket húzzuk fel. Személyesen nyilván képtelenek lennénk felvenni a kapcsolatot mindenkivel, akit naponta látunk, Isten azonban szeretné, ha mindannyian befogadnák Őt az életükbe. Persze némelyek esetében mi is részesei lehetünk Isten tervének, ami a megmentésüket célozza.

Noha a Mt 9:36-38 verseiben lejegyzett szavak egyedi, sajátságos összefüggésben hangzottak el, Jézus érzései nem csupán arra a helyzetre korlátozódtak. Mit fejezett ki az Úr, és szavai hogyan alkalmazhatók a mi környezetünk mezőire?

Zaklatottak és elgyötörtek voltak az emberek, akiket Jézus akkor látott. Annyira erőt vett rajtuk a csüggedés, hogy minden reménnyel felhagytak a hitélet tekintetében. Akikre Isten rábízta népe lelki jólétének őrzését, elhanyagolták kötelességüket, így az emberek szétszéledtek és elkedvetlenedtek. Jézus megszánta őket, hiszen tudta, hogy lelki értelemben pásztorra van szükségük. A környezetünkben élő emberek tömegei közül sokan már elkötelezték magukat Jézus Krisztus mellett, ám még többen vannak, akiknek nagy szüksége lenne a Jó Pásztorra. Valahogy Krisztushoz kell vezetni őket.

Jézus, a tanítványok és a Mester még néhány követője foglalatoskodott az evangéliumi aratásban, de amint egyre több lett az aratnivaló, úgy nőtt az igény a munkásokra. Jézus minden bizonnyal azért akarta, hogy imádkozzunk a munkásokért, mert ezzel is ösztönözni kívánta követőit az aratás munkájában való részvételre. Kérésében azonban ígéret is rejlik arra nézve, hogy Isten tudja, több munkásra van szükség, és el is küldi őket. A legtöbb gyülekezetet hatalmas mezők övezik, ahol rengeteg az aratnivaló, tehát nem célravezető a munkát csupán néhány tagra hagyni. Ha mi is könyörületre indulunk a gyülekezetünk vagy otthonunk környezetében élők – sok esetben – ezrein, érezni fogjuk, hogy az aratás Urától kell kérnünk munkásokat. Ennek hatására pedig talán mi magunk is rájövünk, hogy lehet belőlünk is munkása az Úrnak.

A misszióról és az evangélium hirdetéséről gondolkodva fontos, hogy állandóan figyeljünk az aratnivalóra a környezetünkben. Biztosan sokan keresik Istent, és nagy hatással lesz rájuk, ha könyörületet tanúsítunk irántuk.

Próba1

Próba

SZAVAK NÉLKÜLI PRÉDIKÁCIÓ

SZAVAK NÉLKÜLI PRÉDIKÁCIÓ

Hogyan ismertük volna fel Jézus követőit az I. században? A papokat és az írástudókat elárulta az öltözékük, mint ahogy a halászokat, a földműveseket, a római katonákat is. Ám vajon miről lehetett felismerni a keresztényeket?

Jézus szerint mi legyen követői egyik különös ismertető jegye (Jn 13:35)? Mit jelent ez a gyakorlatban?

Jézus elmondta: onnan tudható, hogy a követői vagyunk, ha szeretjük egymást. Miről állapíthatják ezt meg? Ha a cselekvő szeretet meggyőzi őket. A Jézus és az emberek iránti szeretet határozza meg, hogyan viszonyulunk Isten akaratához, ill. miként bánunk egymással. Hasonlóképpen, az Isten népe közösségén kívül állók iránti szeretet és törődés mértéke határozza meg, hogyan bánunk velük. Ez az a prédikáció, amit látni és figyelni fognak, ami sokkal hangosabban szól, mint amit valaha elmondhatunk. Sok szülő észrevette, hogy a gyerekekben már igen korán kifejlődik és egyre finomul az a belső érzék, amivel meg tudják állapítani, ha valaki őszinte vagy színlel. Tehát legyünk tisztában azzal, hogy a velünk kapcsolatba kerülők, a bizonyságtételünket hallók közül soknak igen fejlett ez az érzéke, különbséget tudnak tenni az őszinte és a csupán hangoztatott lelki élet között.

Hogyan kívánja Isten felhasználni népét arra, hogy hatással legyenek a többi ember életére? Mit mond erről Pál 2Kor 3:2-3 verseiben?

Ne becsüljük alá a hatást, amit akár szándékosan, akár öntudatlanul gyakorlunk a körülöttünk élőkre. A keresztény élete legyen olyan, mintha Jézus Krisztus levele lenne, amit a világnak küldött! Az isteni kegyelem által megújított szívből fakadóan ez a levél bemutatja az evangélium erejét, ami képes megváltoztatni az ember életét, így téve bizonyságot az Úrról.

Hogyan hatottak ránk olyan emberek, akiknek a tettei összhangban álltak a szavaikkal? Mit váltottak ki belőlünk azok, akiknek a tettei nem álltak összhangban azzal, amit mondtak? Hogyan lehetünk mindig tudatában, hogy a cselekedeteink így vagy úgy, de mindenképpen befolyásolnak másokat?

A misszió mint életforma

A misszió mint életforma

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 9:36-38; Márk 5:1-19; János 17:11-19;

1Korinthus 9:20-22; 2Korinthus 3:2-3

„Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, név szerint Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik: ez gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott” (ApCsel 9:36).

KULCSGONDOLAT: Akár elismerjük, akár nem, életmódja példájával minden hívő valamilyen üzenetet hirdet.

Gyakran mondják, hogy a kereszténység nem egy tantétel elfogadása, inkább életforma, életstílus. Végeredményben a hitünk hat a döntéseinkre és arra is, hogy milyen lesz az életünk.

Az emberek árgus szemekkel figyelik a magukat kereszténynek vallókat, hogy vajon megegyezik-e az életük hangoztatott hitelveikkel. Még ha nem is törekszünk erre tudatosan, aki megfigyel bennünket, valóban tanul tőlünk. Tehát nem ez a fontos kérdés: „Vajon hatunk a többi emberre, továbbadunk nekik valamit?”, hanem ez: „Hogyan hatunk másokra, mit adunk tovább?”

Ne feledjük, hogy erős a hatás, amit akár szándékosan, akár nem tudatosan fejtünk ki a környezetünkben, ugyanakkor meg kell terveznünk, miként segíthetünk az embereknek kapcsolatba hozni a hitet egyfajta életstílussal. A héten azt fogjuk megvizsgálni, hogyan mutathatja be a keresztény életstílus a hit jelentőségét hétköznapi életünkben.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

Ha kiválasztottunk egy területet a bizonyságtételre és az evangélium hirdetésére, és ha megbeszéltük a lelkészünkkel és a misszióvezetővel, itt az ideje, hogy megnézzük, készen állunk-e a feladatra. Bizonyára a lehető legjobb módon szeretnénk Jézushoz vezetni az embereket, tehát a képzés igen fontos. Ne feledjük, ha csapatmunkában és nem egyedül dolgozunk, akkor megkapjuk a bátorítást, támogatást is, és sikeresek lehetünk. Ezen a héten a következő területekre figyeljünk:

1) A gyülekezet lelkészével és misszióvezetőjével beszéljük meg, hogy lehet-e tartani valamilyen képzést. Nem kell minden képzésnek a helyi gyülekezetben történnie. Nézzünk utána, hogy a körzetben hirdetnek-e hasonló irányú képzést, és ha igen, csatlakozzunk!

2) Másik lehetőség, hogy kérjük meg gyülekezetünk lelkészét vagy misszióvezetőjét a bizonyságtétellel, evangelizációval kapcsolatos képzés tartására. Költségtakarékosság szempontjából, vagy ha csak kevés a helyi érdeklődő, hirdessük meg a programot a környéken is!

3) A bizonyságtevés és evangelizálás területén folytatott képzés alatt keressünk meglévő forrásanyagokat. A szolgálatra való felkészülés fontos része, hogy megismerjük a rendelkezésre álló segédanyagokat és tudjuk is használni azokat.

4) A személyes lelki felkészülés elengedhetetlen a missziós szolgálat végzéséhez. Amint elkezdünk Isten szolgálatában tevékenykedni, jobban felismerjük saját lelki szükségleteinket. Ha tehát ilyenkor kérjük Istent, hogy nagyobb mértékben töltsön be Szentlelkével és ezt el is fogadjuk, több erőt nyerünk a szolgálatra. Imádkozzunk azért, hogy a Szentlélek vezessen és használjon fel!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) „Isten különböző ajándékokat ad az egyháznak, amelyek a megfelelő helyen igen értékesek, mindegyik részt vehet abban a munkában, ami által a nép felkészül Krisztus közeli visszajövetelére” (Ellen G. White: Gospel Workers. 481. o.). Mit tehetünk, hogy nagyobb hangsúly kerüljön erre a kérdésre?

2) „Nem mindenki kapja ugyanazt az ajándékot, de a Mester megígérte, hogy minden egyes szolgája megkapja a Lélek valamelyik ajándékát” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 224. o.). Hogyan bátoríthatunk minden gyülekezeti tagot arra, hogy fedezze fel, fejlessze és hasznosítsa lelki ajándékait? Miért fontos ezt tenni?

AZ AJÁNDÉKOK ÉS A KERESZTÉNY FELELŐSSÉG

AZ AJÁNDÉKOK ÉS A KERESZTÉNY FELELŐSSÉG

Nem a kíváncsiságunk kielégítése végett kell tudakoznunk, milyen ajándékkal is rendelkezünk, hanem mert ezzel jelzi az Úr, hogy milyen feladatot vár el tőlünk és hol illeszkedhetünk bele a gyülekezet testébe. Ez természetesen nagy felelősséget ró ránk, miközben igyekszünk betölteni a feladatot, amihez Isten megadta a képességeket.

Mit fejeznek ki Róm 12:4, 1Kor 12:12 és Ef 4:16 versei a lelki ajándékokkal és az egyház testével kapcsolatban?

Fontos, hogy a lelki ajándékokat felsoroló mindhárom bibliai fejezet az egyház testével összefüggésben közli a listát. Ezek szerint tehát ugyan lehetséges egyénileg bizonyságot tenni vagy részt venni az evangelizációban, amint Filep és az etióp komornyik esete is mutatja (Az apostolok cselekedetei 8. fejezet), de közös felelősségünk, hogy az egyház keretein belül éljünk ajándékainkkal. Amint már az előzőekben megállapítottuk, az egyháznak a Szentlélek fennhatósága és irányítása alatt kell végeznie minden tevékenységét. A mi felelősségünk, hogy keressük Isten akaratát és azzal összhangban működjünk, amit a Szentlélek megmutat. Nem szabad abba a csapdába esnünk, hogy előbb terveket készítünk, majd azokra próbáljuk elnyerni Isten jóváhagyását. Gyakorta kérdezzük azt, hogy „Mit tehet gyülekezetünk Istenért?” Jobban tennénk azonban, ha azt kutatnánk, hogy mi az, amit Isten már elkezdett népe között, és abba kapcsolódnánk bele!

Mit tudhatunk meg Mt 10:19-20, ApCsel 13:4-5 és 16:6-7 verseiből arról, hogyan vezette a tanítványokat a Szentlélek?

A tanítványok engedték, hogy a mindentudó Szentlélek irányítsa szolgálatukat. Előfordult, hogy megpróbáltak egy bizonyos területen munkát kezdeni, de a Lélek ezt nem engedte. Pálnak látomásban konkrét utasításokat adott arra vonatkozóan, hogy hol dolgozzanak (lásd ApCsel 16:9-10). A lelki ajándékokat felelősséggel kell használni, amire az a legjobb mód, ha állandó kapcsolatban állunk a Lélekkel. Felelősségünk őrizni az egyház egységét. Amennyiben a Szentlélek vezetése alatt állunk, meglesz a kívánt egység, hiszen Ő irányítja az egyes embereket és az egyházat is. A tagoknak és az egyház egészének egybehangzó útmutatást ad. A Lélek nem vezeti az egyes tagokat az egyház testétől eltérő irányba. Ha elkötelezzük magunkat Krisztus szolgálatára, számíthatunk arra, hogy nagy dolgok történnek, miután kitöltetik ránk a Lélek. Tehát úgy egyénileg, mint közösségi szinten abban rejlik a megoldás kulcsa, ha készen állunk elfogadni azt, amit a Szentlélek ad.

EGYÉB AJÁNDÉKOK

A lelki ajándékok és a bizonyságtétel, evangelizáció kérdésköréről gondolkozva általában hajlamosak vagyunk csak az evangelizálás, a prédikálás és a tanítás ajándékaira figyelni. Nem minden ajándék kimondottan evangelizációs jellegű, ám ha az egyház testén belül szolgálnak vele, az evangélium hirdetésére mindegyik hatással lesz, csak eltérő mértékben.

Olvassuk el ismét ApCsel 6:1-4 verseit! Itt arról értesülünk, hogy egyesek a mai diakónusokéhoz hasonlítható feladatokat kaptak. Miért nem akarták a tanítványok ezt a munkát is végezni? Milyen elv fedezhető fel a háttérben?

Az újonnan megválasztott diakónusok segítették az őskeresztény gyülekezet evangelizációs programját, és így a tanítványok minden idejüket az evangélium hirdetésére, a prédikálásra szentelhették. Tehát, még ha általában nem is az evangelizáció frontvonalában való helytállásként tekintünk a diakónusok tevékenységére, a háttérben mindenképpen hatottak az evangélium hirdetésére ajándékukkal. Valószínű, hogy a szükségben lévő özvegyasszonyoknak nyújtott segítségük miatt az emberek készségesebben hallgatták az evangélium hirdetőit. Csak Isten a tudója, hogy mennyi jót végeztek e szerepkörükben! Az egyház működése szükségessé teszi, hogy vezetők irányítsák a szervezést és a pénzügyeket stb. Az Urat szolgálóknak azt meg kell érteniük, bármiféle szerepkörben is tevékenykedjenek, hogy egy csapat részei, és az egyház egészének evangelizációs előrehaladásához alapvetően fontos a hozzájárulásuk.

Mely lelki ajándékok mutatkoztak meg ApCsel 2:40-47 szakaszában? Milyen eredményre vezetett ez, nem csupán a bizonyságtétel, hanem a tanítvánnyá válás terén is? Milyen fontos tanulságot szűrhetünk le ebből magunknak?

ApCsel 2:47 versében a szaporította (Károli), ill. növelte (új prot. ford.) szavak a közösségbe való bekapcsolódást jelentik. Az új hívőkkel növekedett a gyülekezet, befogadták őket, gondoskodtak róluk. Ebből arra következtethetünk, hogy többek között jelen voltak az irányítás, vezetés, vendéglátás, pásztorolás és szolgálatok ajándékai. Jó példa ez arra, hogyan lehet az egyes ajándékokat az egész gyülekezet javára hasznosítani, támogatva mások missziós szolgálatát.

Gondoljunk a saját részünkre, szerepünkre, a gyülekezetben végzett szolgálatunkra! Hogyan illeszkedik a közösség egészének a küldetéséhez?

AJÁNDÉKAINK FELISMERÉSE

Nem nehéz megtudni, hogy milyen ajándékkal rendelkezünk. Gyorsan felismerhetjük lelkészünkben és gyülekezetünk vezetőiben is, hogy mely szolgálati területekre nyertek lelki ajándékot. Egyszerűen csak azt kell megfigyelni, amit tesznek és ahogy az emberek a szolgálatukat fogadják. Saját lelki ajándékaink meghatározása azonban már más kérdés.

A lelki ajándékok felismerésének folyamatát időnként túlzottan leegyszerűsítve mutatják be: tölts ki egy kérdőívet, alkalmazz egy képletet és már tudod is, hogy mi az ajándékod. Számos gyülekezeti tag próbálta már ezen az úton felfedezni a lelki ajándékát, de utóbb csalódott, mert gyülekezete nem helyezte olyan tisztségbe, amelyben a közösség testén belül használhatta volna, amit kapott.

Talán egy szeminárium a legkönnyebb módja annak, hogy elkezdjük megismerni lelki ajándékainkat, viszont bölcsebben tesszük, ha ezt csupán a keresés kezdetének tekintjük, amint erre a legtöbb, kellően előkészített ilyen program keretein belül rá is mutatnak.

Mit fejez ki Pál 1Kor 12:28-31 verseiben a lelki ajándékokra vonatkozóan?

Itt az apostol nem arra bátorít, hogy az általában legjobbnak tartott ajándékok közül egy vagy kettő után kezdjünk el vágyódni. Rámutat, hogy a Lélek mindig, mindenütt, minden gyülekezetnek az adott szükségletek szerint osztja ajándékait. Ezért azok a legjobbak, amelyek a helyi gyülekezet tagjait teszik alkalmassá a szolgálatra.

A lelki ajándékaink kérdését fontolgatva ne becsüljük alá a többi gyülekezeti tag véleményét! Amikor a jelölőbizottság tagjai kiválasztják a következő évre a vezetőket és munkacsoportjaikat, olyanokat keresnek, akik már bizonyították érdeklődésüket és képességüket az adott szolgálati téren.

Ha valaki elmondja, hogy szerinte egy szolgálati pozícióban igen eredményesek lennénk, talán a meglévő lelki ajándékainkat ismeri el. Bölcs dolog erre odafigyelni, ezért imádkozni. Világos utalást kaphatunk arra nézve, hogy mire hívott el az Úr, mire adott ajándékot, ha megkapjuk a lelki ajándékokkal foglalkozó szeminárium eredményeit, amihez párosul a hittestvérek megerősítő szava, valamint az adott misszióterületen eltöltött próbaidő mérlege.

Milyen ajándékaink vannak? Mi alapján véljük így?

A LÉLEK ÉS AJÁNDÉKAI

Bizonyos fokig az ember lelki ajándékai határozzák meg a gyülekezetben elfoglalt helyét. Másként fogalmazva: azt jelenti felfedezni lelki ajándékainkat, hogy megtudjuk, hol kell tevékenykednünk a testben az Úr akarata szerint. Előfordult már, hogy olyan területre hívtak, amihez egyszerűen nem volt kedvünk vagy ami nem érdekelt? Ismerünk valakit, aki elfogadott egy gyülekezeti tisztséget, majd év közben lemondott, mert úgy érezte, hogy nem ő a megfelelő ember az adott feladatra? Valószínűleg ezekben a helyzetekben olyasmire kérték, olyasmit próbált elvégezni, amire nem kapott elhívást vagy lelki ajándékot. Ez ugyan előfordul, de azért nem kell általánossá válnia.

Milyen esetről számol be ApCsel 13:1-3? Mit sugall ez a rész a szolgálatra történő elhívás fontosságával kapcsolatban?

Lényeges, hogy a Szentlélek hív el az Istenért végzett szolgálatra, Pált és Barnabást is Ő hívta el és tette alkalmassá. A 2. vers fontos információt közöl: Pál és Barnabás már tevékenykedett az Úr szolgálatában, amikor elhívást kapott egy bizonyos szolgálatra. Az is jelzi, hogy ez egy konkrét szolgálat volt, hogy abban az esetben rájuk és nem Simeonra meg Manaenre esett a választás.

Jézus közvetlenül a mennybemenetele előtt megígérte, hogy eljön a Szentlélek, aki majd a segítőnk lesz. A Lélek munkájának része, hogy felkészít az evangélium terjesztésére. Ha tehát ajándékokat ad a missziós feladat végzéséhez, akkor ezek az ajándékok minden bizonnyal igen fontosak, ezért használnunk is kell őket.

Mit tudhatunk meg a következő bibliaszövegekből a Szentlélek és a hívők kapcsolatáról? Jn 16:8, 13; ApCsel 1:8; 13:4; Róm 8:11

Ha megértjük, hogy miért is adja a Lélek az ajándékokat, felismerjük, mennyire fontosak azoknak az üdvössége érdekében, akiket el kell érnünk Krisztusért. A Szentlélektől jövő elhívás és ajándékok által minden hívő bekapcsolódik az evangélium terjesztésének nagyszerű munkájába, csak különböző mértékben és másként.

Bizonyos ajándékokat talán fontosabbnak, különlegesebbnek tekintünk, ám valójában a gyülekezet élete és küldetése szempontjából mindegyik elengedhetetlen. Hajlamosak vagyunk piedesztálra állítani a tehetséges evangélistákat, prédikátorokat, tanítókat, de tudnunk kell, hogy a lelkigondozás vagy a tanítványok képzésének lelki ajándéka éppen annyira lényeges.

HÍVŐK AJÁNDÉKAI

HÍVŐK AJÁNDÉKAI

Ha megkérdeznénk gyülekezetünk tagjait, többen sokáig gondolkodnának,

mielőtt válaszolnának arra, hogy a Bibliában felsorolt lelki ajándékok közül

melyikkel rendelkeznek, még ha a többség valószínűleg használ is valamit,

csak nem tudatosan. Előfordulhat, hogy némelyek szakavatottan tevékenykednek

egy területen, amelyre érzésük szerint Isten elhívta őket, és a gyülekezet

is elismeri szolgálatukat, pedig nem próbálták szabályszerűen megtudni,

milyen ajándékokat is kaptak. Gyakran megesik, hogy a lelki ajándékok

felismerését célzó szeminárium egyszerűen megerősíti a hívő életében már

addig is megmutatkozó ajándékok meglétét. A Szentlélek vezetése alatt az

ember kétségkívül akkor is használhatja lelki ajándékát, ha szabályszerűen

még nem ismerte fel, ill. nevezte meg. A másik csoportba azok tartoznak,

akiknek azért esik nehezére bekapcsolódni a gyülekezet tevékenységeibe,

mert nem érzik magukat tehetségesnek, nem ismerik fel ajándékaikat. Fontos

bátorítani őket, hogy felfedezzék saját lelki ajándékaikat és tudatosan

törekedjenek azok használatára.

1Pt 4:10 szerint mivel tartozik az Úrnak mindenki, aki valamilyen ajándékot

kapott?

Amint már megállapítottuk, minden hívőnek van valamilyen szolgálati területe,

tehát nem érhet meglepetésként, hogy Isten ellát mindennel, ami annak

végzéséhez szükséges. Következésképp, aki személyes missziós megbízatásként

értelmezi a nagy misszióparancsot, azt a Lélek képessé teszi, hogy bekapcsolódhasson.

A gyülekezet lélekmentő munkáját illetően pedig Isten jól

tudja, hogy hol, mikor, mire van szükség.

1Kor 12:11 rámutat, hogy a Szentlélek munkájának része a lelki ajándékok

kiosztása a hívők között. Ő teszi képessé a tagokat minden jó cselekedet elvégzésére

(lásd Ef 2:10; 4:12). A Szentlélek azonban nemcsak kiosztja a lelki

ajándékokat, hanem erőt is ad azok használatához, amint ApCsel 1:8 utal rá.

A lelki ajándékokat felsoroló bibliai szakaszok nem egyformák. Ez azt sejteti,

hogy az adományok felsorolása nem teljes, azaz más ajándékokkal is bővülhet

a lista.

Gondolkozzunk el az ajándék szóról! Mire utal? Mit szűrhetünk le

belőle a felelősségünkkel kapcsolatban, hogy amit ingyen kaptunk,

azt az Úr művében használjuk (ne csak más célra)?

Lelki ajándékok a misszióhoz

Lelki ajándékok a misszióhoz

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: János 16:8, 13; Apostolok cselekedetei 2:40-47;

13:4-5; 1Korinthus 12:28-31; 1Péter 4:10

„És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket

evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek

tökéletesbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére”

(Ef 4:11-12).

KULCSGONDOLAT: A lelki ajándékok olyan tulajdonságok, amelyekkel

Isten minden tagot felruház, hogy az Ő dicsőségére, emberek

megmentése érdekében használják azokat.

Egyházunk – nagyon helyesen – hangsúlyozza a prófétaság lelki ajándékát,

azonban a szolgálatra való többi lelki ajándék fontosságát nem mindig nyomatékosítjuk,

pedig lényeges, hogy megtegyük, hiszen itt egyértelműen bibliai

tanításról van szó. Tehát egyházunknak komolyan kell vennie a nevezett

ajándékokat, hogy a tagok természetesen elfogadják és gyakorolják.

Sajnálatos módon sok gyülekezeti tag nem él Istentől kapott ajándékaival,

aminek számos oka lehet. Előfordul, hogy a hiba a tagokban van, máskor

azonban többet tehetne a gyülekezet, bátorítva tagjait lelki ajándékaik megismerésére

és a misszióban való használatára a Szentlélek vezetése alatt. Milyen

kár, ha az ember kap valamilyen ajándékot, mégsem használja arra,

amire szánták!

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

Válasszunk egy szolgálatot, amibe bekapcsolódhatunk!

Az elmúlt héten a gyülekezeti életnek azokról a missziós területeiről kellett

gondolkodnunk, amelyekben szívesen részt vennénk, vagy ha megkérnének

rá, belekapcsolódnánk. Ezen a héten az a feladat, hogy válasszunk ki egy

missziós tevékenységet és kapcsolódjunk bele. Koncentráljunk a következő

területekre:

1) Tekintsük át azokat a missziós tevékenységeket, amelyekbe elképzelhető,

hogy bekapcsolódnánk! A listát szűkítsük le két-három misszióterületre!

A talentumainknak megfelelően válasszunk, ill. az alapján,

hogy érzésünk szerint Isten milyen feladatra hív.

2) Szűkítsük tovább a listát, tekintettel arra, hogy heti rendszerességgel

mennyi időt tudunk erre a tevékenységre szentelni! Olyan feladatot

vállaljunk, ami 12 hónapig tart, hogy a tervezés, megvalósítás és értékelés

fázisait is végig tudjuk vinni!

3) Válasszunk ki egy szolgálati teret, és beszéljük meg a gyülekezet lelkészével,

misszióvezetőjével, hogy ezen a téren szeretnénk valamit tenni!

Kérdezzük meg, hogy milyen terveik vannak a gyülekezet evangelizációjával

kapcsolatban! Határozzuk meg, hogyan tudnánk bekapcsolódni,

vagy az általunk kiválasztott terület hogyan illeszkedik a gyülekezet

már meglévő terveihez.

4) Legyünk szerények, kérdezzük meg a lelkészt és a misszióvezetőt,

hogy véleményük szerint mennyire vagyunk alkalmasak a választott

missziós tevékenységre! Ők is azt akarják, hogy sikeres legyen bizonyságtevő

és missziós munkánk, tehát a tanácsuk rendkívül fontos.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Az alábbi idézet hogyan kapcsolódik a minden hívő papságának

bibliai igazágához? Mennyiben támasztja alá, hogy a tagoknak

együtt kell dolgozni? „Isten munkája nem érhet véget a földön

addig, amíg egyházunk tagjai, férfiak és nők fel nem sorakoznak a

munkához és nem egyesítik erőfeszítéseiket a lelkészekével és az

egyházi vezetőkével” (Ellen G. White: Gospel Workers. 352. o.).

2) A csoportban beszélgessünk olyan stratégiákról, amelyeket a gyülekezet

felállíthat annak érzékeltetésére, hogy a tagok megértsék,

fontos a részvételük a gyülekezet bizonyságtevésében és missziómunkájában!

Mit tehetünk a tagok maximális bevonása érdekében?

BESZÁMOLNI A GYÜLEKEZETNEK

BESZÁMOLNI A GYÜLEKEZETNEK

A héten utaltunk a hívők Isten szolgálatában végzett munkájának néhány

fontos vetületére, most pedig röviden érintjük a beszámolás kérdését

(amivel majd a 12. héten részletesebben foglalkozunk). A bizonyságtételről,

az evangelizációs tevékenységről való számadás a gyülekezet bátorítására és

áldására szolgál. A közösség bátoríthatja azt, aki elmondja a beszámolót, a

hallgatóknak pedig áldására lesz, ha megtudják, mit tesz népe által Isten.

Miért számoltak be az apostolok a gyülekezetnek (ApCsel 14:27; 15:4)?

Ha elolvassuk e versek szövegkörnyezetét, kitűnik, hogy az apostolok a

különböző kultúrákban végzett evangelizációs tevékenység viszonylag

hosszabb ideje után számoltak be a gyülekezetnek. Ezek az alkalmak is

mutatják, hogy milyen érdeklődést tanúsított a gyülekezet az evangélium

terjesztése iránt; támogatta azt.

Az apostolok cselekedetei egésze az őskeresztény egyház missziós tevékenységéről

ad hírt, és tele van tanulságokkal a mai egyház számára. A beszámolók

fontosságát még az is érzékelteti, ha megpróbáljuk elképzelni, milyen is

lenne ez a bibliai könyv az evangelizációs tevékenységek beszámolói nélkül.

Vajon miért számoltak be a tanítványok Jézusnak arról, hogy mit végeztek

(Mk 6:30)?

Egyrészt az evangélium hirdetésének, a bizonyságtevésnek van spontán

formája, másrészt viszont a gyülekezet egészének követni kell egy tudatosan

megtervezett programot. Ha az átfogó egyházi stratégiával összhangban

munkálkodunk, az segít a lényegre összpontosítani és fenntartani a tevékenységek

logikus menetét, de ez rendszeres alkalmat ad az értékelésre és

a beszámolókra is. A számadás nem egyszerűen az elvégzett feladatok felsorolását

jelenti. Ilyenkor úgy a gyülekezet, mint a tevékenységekről számot

adó ismét megerősödhet abban, hogy valójában az Úr munkatársa. Némelyek

azért nem szívesen beszélnek a munkájukról, mert ezt az emberi eredményekkel

való dicsekedésnek gondolják, pedig hűséges számadásunkkal

Istennek mondunk dicsőséget, egyházát pedig erősítjük a hitben. Az őskeresztények

dicsőítették az Urat Pál apostol missziós beszámolóinak hallatán

(lásd ApCsel 21:19, 20).

Ha a legutóbbi missziós tevékenységünkről kellene tájékoztatnunk a

gyülekezetet, mit mondanánk? A válaszunk mit árul el önmagunkról,

ill. arról, hogy min kellene egy kicsit változtatnunk?

EGYMÁSSAL ÉS ISTENNEL EGYÜTT

EGYMÁSSAL ÉS ISTENNEL EGYÜTT

Tegnap megjegyeztük, milyen fontos együttműködni a gyülekezettel az

evangelizáció munkájában, de azt is meg kell értenünk, hogy egy isteni cél

elérése érdekében dolgozunk közösen. Ezért tehát, amikor egy gyülekezet

a bizonyságtevés és evangelizáció stratégiáit fontolgatja, a tagoknak erősen

érezniük kell, hogy Istennel működnek együtt, aki indítja, irányítja őket, akitől

kapják az erőt és a növekedést.

Mi lesz az eredménye annak, ha Isten befolyása érvényesül a gyülekezet

evangelizációs tevékenységében ApCsel 2:47 és 1Kor 3:5-9 szakasza szerint?

2Pt 3:9 és Tit 2:11 értelmében mi készteti a hívőket az Istennel való

együttműködésre, miből nyernek erőt?

A Szentírásban bőséges bizonyítékát találjuk annak, hogy Isten mennyire

szereti teremtésének koronáját, az embert. Nem meglepő tehát, hogy kezdeményezte

az emberiség megmentését. Valójában maga a kereszt megad

minden szükséges bizonyítékot arra, hogy mennyire szeret Isten, mennyire

el akar vinni örök országába. Az Úr valóban kinyújtotta felénk a kezét és

kegyelmével megáldott. Éppen a kereszten megmutatkozó csodálatos kegyelem

kelt vágyat bennünk arra, hogy továbbadjuk, amit mi is ingyen kaptunk

(lásd Mt 10:8). Még ha időnként a tanítványok próbáltak is egyedül tenni

valamit (lásd Mt 17:14-21), a legtöbbször együttműködtek Istennel.

Jézus elhívta az első tanítványait, és meghagyta nekik, hogy vezessék hozzá

az embereket (azaz embereket halásszanak). Megtanította, felkészítette őket,

és szolgálatuk eredményeképpen sokan hívővé is lettek. Ám szükségük

volt valami másra is Istentől, miután Jézus visszatért a mennybe. Ezt

természetesen a Szentlélek biztosította, Ő adott erőt az őskeresztény egyház

bizonyságtételének és evangéliumi munkájának.

Aki ma bekapcsolódik az evangelizáció munkájába, szintén Isten munkatársa

lesz az emberek üdvössége érdekében. Imádkoznunk kell azért, hogy a

Szentlélek tanítson meg szívre hatóan bemutatni Isten szeretetét és gondviselését,

hiszen az embereknek szüksége van a Megváltóra. Tisztában kell lennünk

azzal, hogy az Úr nélkül semmit nem tehetünk, és csak úgy válhatunk

valóban eredményes bizonysággá a kezében, ha hittel, elfogadással, alázattal

viszonyulunk hozzá és készen állunk meghalni énünknek, másokat szolgálni.

Félre kell állítani énünket ahhoz, hogy az Úr igazán jól felhasználhasson.